Lee engedekmeskedett Nightnak, és elindult megkeresni a többieket. Miközben az erdőben sétált, meglátta Aaront és Karint. Odalépett hozzájuk és megköszörülte a torkát.

- Bocsánat, - mondta tapintatosan, ami elég szokatlan volt tőle - az az érdekes fickó a táborban azt kérte szedjek össze mindenkit.

A POST MÁSODIK FELE!!

Megindult az erdőben a fák és a tábor határán. Azt se tudta merre megy, csak botladozott előre. Mindegy merre. Miközben sántikált, egyik kezében szorosan tartotta a nyílvesszőt, ám a másikkal letörte a fák ágait, letépte a bokrok leveleit, jó lábával elrúgta maga elől az összes kavicsot, akadályt. ~Bosszú.~ Egy terv kezdett lebegni a szemei előtt. A földidomár megfizet a szellemek, Night pedig a nyílvessző miatt. Csak kerüljenek a keze közé… Majd elfehéredett. ~Mégis mi a fenén jár az eszem?~ Aaron dühös volt. Magára. Mikre gondolt?! Nem a földidomár volt a hibás és nem is Night. Semmiről nem tehettek. Ő volt a hibás. Csakis ő. A szellemek így büntetik meg a tetteiért. Belülről már így is szörnyeteg, hamarosan kívülről is az lesz. Ez nem büntetés. Igazságszolgáltatás.

Aaron oldalra pillantott menés közben és meglátta Zimát, Nightot és még több embert, amint éppen egy tábortűz körül ültek, beszélgettek, ettek. ~Nem mehetek oda, még nem. Meg kell nyugodnom. Amennyire ez lehetséges.~ Visszatekintett maga elé az útra, ám a következő pillanatban nekiütközött valakinek. Karinnak. Aaron a lány két vállára rakta a kezét, hogy el ne essenek a koccanásban.

- Karin… - szemügyre vette a lányt. Hiába volt Aaron idegbeteg állapotban, észrevette, hogy valami nem stimmel vele. Mintha… Sírt volna? Nem, Karin soha nem sírna. De mégis… - Jól érzed magad? – kérdezte tőle a fiú és halvány mosolyt erőltetett az arcára.

A POST ELSŐ FELE!!

Aaront jelenleg nem érdekelték a szellemek. A lábát nézte. Kiállt belőle egy nyíl. Egy rohadt nyíl. Mégis ki a fene lőtte ezt ki? Azon már meg sem lepődött, hogy őt találták el. Dühösen morgott, miközben próbálta visszatartani a kín okozta sikolyokat. Előbb már ordított egy hatalmasat, az éppen elég megalázó volt. ~Az íjász.~ gondolta dühösen. De nem, mégsem, tőle elvette a fegyverét… ~Night!~ Aaron egyre jobban utálta a rendőrt. Már ha tényleg az. A fájdalom kezdett alábbhagyni. De ez csak a kezdet. Ezt a nyilat bizony ki kell húznia valakinek. És az bizony nem lesz egy leányálom. Már látott hasonló esetet, mikor a nagymamájával egy férfit gyógyítottak, aki a fiát tanította íjazni, az pedig véletlenül lábon lőtte. A kisfiúnak a célzáson volt mit javítania, de a lövése erős volt, mélyen belefúródott a nyíl az apja lábába. Aaron emlékezett, hogy a férfi elájult, mikor kihúzták a nyílvesszőt.

Megborzongott. De rájött, hogy nemcsak az emléktől, hanem valami furcsa, hűvös szellőtől is, amit a szíve tájékán érzett. Majd hirtelen dideregni kezdett, de az érzés hamar elmúlt. Azonban elkezdett valami motoszkálni Aaron fejében. ~Mégis mi volt ez?~ Tanácstalanul körbenézett. A szellemek eltűntek. ~Ez jó. Hál’ istennek. Végre valami jó is történik.~ Kira összefüggéstelenül elkezdett mellette ordibálni, Aaron nem tudta ezt mire vélje, nem értette miről hadovál a lány. ~Biztosan a sokk miatt ilyen.~ Újra a combjára összpontosult a figyelme. Mélyet lélegzett. Készenlétbe helyezte az övére csatolt kulacsot. Megfogta a nyílvessző végét. Behunyta a szemét. Megmozdította egy picit a nyilat, de a fájdalom azonnal belenyilallt a lábába, Aaron tüstént abbahagyta a nyíl birizgálását, csak szorosan tartotta inkább körülötte a kezét.. ~Majd kihúzom. Majd. Fel kell készülnöm lelkileg.~ Az idegei hajszálig feszültek.

Ezt követően zörgést hallott a fák közül és megjelent Iona. Aaron feszélyezve érezte magát. Még nem sokat beszélt a lánnyal, de első találkozásukkor keresztülhajította rajta a sisakját. Remélte, hogy a lány nem haragszik rá. Azután Iona megszólalt:

- Nem tudom, hogy mondjam el úgy, hogy ne omoljatok össze... - ~Ez rosszul kezdődik.~ A fiúban, valami a belsejében elkezdett motoszkálni. És nem csak a kezdet volt rossz. A folytatás is. Egy szellem határidőt adott nekik. Aaronban kezdett újból felmenni a pumpa. A lány tovább beszélt: két szellem megszállta őt és Kirát. ~Nekünk befelegzett.~ A fiú vöröset látott, ujjai megfeszültek a nyílvesszőn. És akkor Iona megadta a kegyelemdöfést: két hónap és mutáns szörnyekké változnak, ha nem fékezik meg a Fekete Napot. ~Végünk van.~ Aaronnak ez végképp betett és hirtelen, teljes erejéből, kirántotta a lábából a nyilat. A szemei szinte vérben forogtak, ám egy hangot sem adott ki. ~Majd később… Majd később meggyógyítom a lábam, most el kell tűnnöm innen.~ ismételgette magában. Feltápászkodott, a kulacsot az övére erősítette, majd összeszorított fogakkal megindult. Elbicegett Iona mellett, véletlenül a lánynak ütközött, majdnem fellökte, mire a fiú elmormogott egy ingerült „bocst”.

Amint Karin meghalotta Aaron kiáltását, azonnal megszaporzáta lépteit, de már így is csak annyit látott, ahogy a két szellem áthalad barátain, és eltűnik. A lány hirtelen megborzongott, és fojtogató érzés fogta el...benne volt a levegőben, hogy valami rossz fog történni.

Mikor Iona belépett a fák közé, látta az arcán, hogy valami rossz hírt akar közülni...valami nagyon rossz hírt. Úgy döntött nem lép elő, így a fák árnyékából hallgatta végig a légidomár beszámolóját...és mire Iona a végére ért, úgy érezte, menten hanyattesik.

Ez rosszabb volt, mint amire számított...tudta, hogy valami rossz fog történni, de ennyire? Két hónap alatt még egy avatarnak is nehéz megmentenie a világot, nemhogy nekik...de akkor is meg kellett próbálniuk. Nem hagyhatták, nem hagyhatta, hogy a barátait őrült szellemek öljék meg!

- Ez a te hibád - fordult dühösen Zhen felé. - Ha nem ásod elő a forrást, akkor most semmi baj nem lenne! - szinte az egész haragját a fiúra zúdította, miközben pontosan tudta, hogy ő csak jót akart, indulatainak azonban nem tudott parancsolni. Dühös volt, alig néhányszor volt ennyire. - Ha valami bajuk lesz, akkor szerzek még neked néhány kellemetlen percet - tette hozzá kegyetlen mosollyal, és elindult. - Ha valaki utánam akarna jönni, javaslom, ne tegye - mondta, Fungnak és Zhennek címezve, és elindult egy üresebb rész felé.

Érezte, hogy valaki figyeli, de nem érdekelte...ugyan, mi rossz történhetett vele ezek után? Nem sok... ~ Kellett nekem szellemekkel fenyegetőznöm...nagyszerű, Karin, itt vannak, örülhetsz! ~ mordult magára, és egy fának támaszkodott, egy üres tisztáson.

Leszedte a szemkötőjét, és kezét a szeméhez emelte, és hagyta, hogy folyjanak a könnyei. Dühös volt, elsősorban magára, meg úgy az egész világra. ~ Már megint mit tettem, hogy a barátaimat bünteted? ~ - kérdezte magában, és nagyapjára gondolt...őt is akkor vesztette el, mikor a legnagyobb szüksége volt rá. Aztán Ren...

- Mind az én hibából haltak meg - suttogta, mereven maga elé bámulva. - Nem kellett volna leállnom beszélni a földidomárral, és akkor...akkor talán időben odaértünk volna.

Azt érezte, hogy sokkal nyugodtabb lenne, ha őt szállta volna meg a szellem...Kira és Aaron nem ezt érdemelték. ~ Ha bízok valakiben, az hamarosan meghal... ~ jegyezte meg magában. ~ Gratulálok, Karin, te vagy a világ legszerencsétlenebb embere! ~

Leült, és megvárta, amíg úgy-ahogy kitisztul a feje. Végül is, két hónap az nem is olyan kevés...az alatt ki tudnak találni valamit...az alatt akár megmenthetik a világot...megmenthetik Kirát...és megmenthetik Aaront. Olyan eltökéltséget érzett magában, mint még sosem. Ezt most végig kellett csinálnia, bármi is történjék!

Nagy levegőt vett, és elindult visszafelé. Továbbra sem szabadult az érzéstől, hogy figyelik, de nem engedte be a félelmet elméjébe. ~ És beszélnem kell Aaronnal...ez az idióta a végén öngyilkos is lesz ~ határozta el magában, majd szomorúan elmosolyodott...ugyan, mit is tudna mondani neki?

~Nyughass már te barom! ~szeretett volna rákiabálni Aaronra, de egyből bocsánatot kért. A fiú idegessége átragadt Kirára is. ~Most már elég! Képen idomítom ezt a hülye szellemet! ~ csak a karját fogták le, a lábával képes volt rúgni. Mellette a fiú hangosa felüvöltött fájdalmában.  Aaron combjából egy nyílvessző állt ki, mire Kira dühösen nézett rá. ~Ez már megint megsérült? Hogy lehet ilyen szerencsétlen ~ gondolta.

 -Ezek szerint valaki jön a… -nem tudta befejezni, mert az a szellem, amelyik lefogta megszállta. Hideg áradt szét, ahogy belépet a testébe. Kira felkiáltott: –Mia?!  Ez nem lehet igaz! Miért én?  Én nem tehetek semmiről! –kiabált. A szellem nem engedte mozogni. A teste felet már félig átvette az irányítást, de a tudata még tiszta volt. ~Nem jössz te beljebb! Menj innen! ~ hunyta le szorosan a szemét. A lány kezdett bepánikolni. Nagyon. Még az első lopásánál se volt ilyen állapotba. ~Nyugi, nyugi, nyugi… ~ ismételgette magába a szót.

A fák közül Iona lépett ki. Tétovázva eléjük lépett és megszólalt: - Nem tudom, hogy mondjam el úgy, hogy ne omoljatok össze... És akármiről is van szó, minden rendben lesz, meg tudjuk oldani, és a szellemek óvjanak attól, hogy pánikolni kezdjetek, mert annál rosszabb nincs... Szóval egy szellem beszélt hozzám, és adott egy időkorlátot... amíg meg kell fékeznünk a Fekete Napot. Ez két hónap. Ha ennyi időn belül nem oldjuk meg a problémát, a szellemek teljesen átveszik a hatalmat a testetek felett, és átalakultok. Az én feladatom volt, hogy ezt átadjam nektek, de csak közösen tudjuk megoldani. Nélkületek nem menne, de képesek leszünk rá...

Rámeredt a légidomár lányra. ~Lehet, lehet kicsit túlreagáltam? ~ kerekedett el a szeme. Kinyitotta száját: -Szó-szóval még van két hónap haladékunk? –kérdezte dadogva. ~Igen, nagyon is túlreagáltam~ jegyezte meg magába  

Iona belépett a fák közé. Tudta merre megy, mintha a szellem megmutatta volna neki. "Én érzem benned a színtiszta békét, megveted az erőszakot, tiszteled a természetet." gondolt a szellem szavaira. Büszke lett volna... ha nem kapja meg a szörnyű felelősséget is a dícséret mellé, hogy közölje Aaronnal és Kirával, két hónap múlva már nem lesznek ugyanazok. Ahogy félrehajtott egy ágat, meglátta a tűzidomár lányt, és a fiút, akinek ezúttal egy nyíl állt ki a lábából. Ez még nagyobb dilemmát okozott Ionának. Az első tervében az szerepelt, hogy egyszerre közli velük a hírt... De Aaron az utóbbi időben folyamatosan sérült volt, komoly bűntudattal küszködött az említett gyilkosság miatt, noha ennek részleteit Iona nem ismerte. Kira miatt is aggódott. Már rövid beszélgetésük során érezte, hogy a lányt kemény fából faragták, nem fogja összetörni a hír... ~De nekem kell közölnöm mindkettejükkel. És ha Kirának elárulom, nem tudom, nem jár-e el a szája...~ Felsóhajtott. ~Egyszerre kell elmondanom. De hogyan? Két hónapon belül mutánsok lesztek, de ne akadjatok ki, mert akkor mindketten meghaltok, és nekünk befellegzett? Ez beteges... Találj ki valamit Iona, találj ki valamit...~ Odalépett a fiatalokhoz, és megszólalt:

- Nem tudom, hogy mondjam el úgy, hogy ne omoljatok össze... És akármiről is van szó, minden rendben lesz, meg tudjuk oldani, és a szellemek óvjanak attól, hogy pánikolni kezdjetek, mert annál rosszabb nincs... Szóval egy szellem beszélt hozzám, és adott egy időkorlátot... amíg meg kell fékeznünk a Fekete Napot. Ez két hónap. Ha ennyi időn belül nem oldjuk meg a problémát, a szellemek teljesen átveszik a hatalmat a testetek felett, és átalakultok. Az én feladatom volt, hogy ezt átadjam nektek, de csak közösen tudjuk megoldani. Nélkületek nem menne, de képesek leszünk rá...

~Túl sokat bíztattam...~ idegeskedett. ~Lehet, hogy ettől úgy érzik majd magukat, mint a halálraítéltek... Ne aggódj, Iona. Emlékezz az ősi levegőidomárok tanításaira. Az egyensúly megvéd. Ha béke uralkodik benned, sérthetetlen vagy. És talán meg tudsz védeni másokat is...~

Meglepett, hogy nem húzta el a kezét. Kifejezetten örültem neki, olyan finom, puha bőre volt. Zima beszéde s arcca teljesen megbabonázott, próbáltam a beszélgetés közben dolgozni, ez általában mindig sikerült, most azonban most mégsem.

~ Koncetrálj Night, koncentrálj a munkádra.~ 

Ez azonban nem sikerült. Gyakorlatilag minden másodpercben a lányra néztem, így inkább nem dolgoztam tovább, jobb ha halogatom mint az, ha miattam bukunk. Visszakérdezett.

-Én valószínűleg visszatérek a nyomozáshoz, addig nem nyugszom amíg a sorozatgyilkos nincs rács mögött. Egyesek szerint a munkám megszállottja vagyok, pont ezért nem mosolygom sohasem.

Igyekeztem mindig elkapni a lány tekintetét, szinte látszott rajta, hogy szeretne kimenni. Viszont nekem a kötelességem, hogy ne veszítsünk több embert. Személyes küldetés azonban , már vagy tíz- húsz perce nem történt semmi és úgy néz ki, hogy lenyugodtak így kinyittatom a barlangajtót, nyújtottam a kezem, hogy felsegítem őt a földről. Lehajtom a fejem, mert már akkor is zavarban vagyok, hogy ha a szemébe nézek. Mi a fene van velem? Még sosem éreztem így senki iránt sem.  Kilépve a barlangból úgy néztem, hogy mindenki rendben volt az eltűntek is megkerültek, a nap pedig lassan lement. Imádtam az estét, talán pont ezért az a nevem ami. Nem tudtam, hogy hogy hívják Lee-t, így egyszerűen Jan Chi-nak neveztem el.

-Jan Chi, szedj össze mindenkit, jó lenne megbeszélni a történteket egy vacsora keretében.

Majd ismét Zimához szólok, még mindig zavarban vagyok, azonban a szavak most normálisan hagyják el a számat.

-Csatlakozol? *Biccentek a tábortűz felé, amit még Kira gyújtott.* Bár nem épp királyi vacsora lesz, viszont szeretnélek jobban megismerni.

A vacsorakor kikérdezem őket.

-Megértem, ha rossz erről beszélni, de az ügy szempontjából fontos. Mi történt veletek amíg... ott voltatok?

Közben igyekszem ismét Zimával társalogni, viszont előtte hagyom, hogy üdvözölje a barátait hisz nyilván hiányoztak neki.

-Zima, vacsora után körülnézek a tábor környékén, hogy minden rendben-e van. Van kedved velem tartani?

Persze már megint hülye voltam, ismét nem fogok tudni a munkámra koncetrálni. Feltéve, ha igent mod.

A fogság nem tartott soká, a szellemek lenyugodtak. Már ammenyire. A két fogoly végignézheti, ahogy a szívén áthaladnak a szellemek s ezután eltűnnek. Majd ismét teljes sötétség borul rájuk és a táborban ébrednek. Iona szavaira felfigyelnek a szellemek, pontosabban egy. A halál szelleme. A hangja nyugodt, attól független, hogy a Fekete nap üldözi őket.

-Tehát a barátaink vagytok. Ennek örülök. Ha nem gond, én ezt nem fogom elhinni neked, emberfajzat. Én érzem benned a színtiszta békét, megveted az erőszakot, tiszteled a természetet. Kár, hogy a két barátodé nem teljesen. A nap üldöz minket, felbolygatta a birodalmunkat és a saját városaikat kezdték el építeni s ki is rekesztettek minket. Arról gondolom már hallottál, hogy lények képesek megszálni az embereket. Nos, mi is ezt tettük a barátaim jelenleg is a társaitokban vannak és folyamatosan, két emberi hónap alatt teljesen megszállják a testüket. Ezt neked kell velük közölnöd, viszont úgy, hogy ha az egyik öngyilkosságot követne el emiatt, akkor a másik lelkét is elveszem. Amíg a Nap folytatja a szellemek üldözését nem oldozom fel a barátaitokat, mert nem hiszek neked. Tudom, hogy minden ember egyforma. Most pedig menj.

A talajból hatalmas szél csap fel majd a szellem, aki eddig farkaszszemet nézett az idomárral eltűnt a lány szeme elől, azonban az üzenetet átadta neki. Mutálódni fognak, hogy ha nem vetnek véget két hónapon belül a nap elnyomásának és ezt a terhet a lánynak kell cipelnie és neki kell közölnie mindenkivel. Közben a táborban ismét helyreállt a rend, bár valószínűleg a forrást senki nem fogja ismét előásni. Lee-ben és Karinban továbbra is keringett az az érzés, hogy valaki vagy valami figyeli őket. A táborlakók nagyrésze előjött a barlangból és a nap is lassan nyugovóra tért.

Aaron csendben volt, azonban az adrenalin teljesen felpörgette, emiatt az indulatai is kezdtek elszabadulni. Mégis honnan tudta volna, hogy az a hülye forrásvíz, a hülye szellemekhez tartozik? Idegesen fújtatott egyet. Menekülésre semmi esélyük nem volt a két szellem lefogta őket. Meg sem tudta mozgatni a karjait, így idomítani sem tudott. Egyre hangosabban fújtatott. Őt nem fogja elrabolni egy hülye szellem sem. ~De mégis elrabolt. Balfék vagy.~ Mikor Kira megszólította, Aaron eszelős tekintettel fordult a lányhoz.

- Szia. Rég találkoztunk – mondta a fiúnak - A hegért remélem nem haragszol. Tűzidomár féle elsősegély – a lány szinte kínosan érezte magát. Viccel? Hiszen megmentette az életét. Miért mentegetőzik? Aaron szinte rámordult.

- Mit kérsz bocsánatot? Ha te nem lennél, nem élnék – majd elhallgatott, rájött, milyen bunkónak hangzott. Mély levegőt vett, lassan kifújta. Kicsivel jobban érezte magát. Kicsivel. – Sajnálom – kért bocsánatot a lánytól. – Mindent. És hálával tartozok neked. Köszönöm – ám most nem tudott mosolyogni, túl ideges volt. Hiába nevetett mindenen, olyanokon, amik nem is viccesek, most szörnyen dühös volt. Mindenkire. Főleg magára. A két szellemhez fordult.

- Ne szórakozattok velem, az a víz el volt ásva! A föld alatt volt! A. Föld. Alatt – szótagolta indulatosan. – Semmire nem használtátok, mégis sok emberen segíthetne! – kiabálta rájuk és Karin szemére gondolt. ~Engem is meggyógyított. Biztosan őt is megtudná.~

Ekkor zajt hallott a távolból. Felkapta a fejét. Valakik jönnek. ~Talán Karin, Zima és... Night?~ Az utolsó ember nevénél kicsit összeszűkült a szeme. Lehet, hogy többen is jönnek. Őket keresik. Igen. Így könnyen legyőzik ezt a két őrült szellemet, létszámfölényben lesznek. Minden szempontból az lesz legjobb, ha szól nekik, mert ha a szellemek előbb veszik észre őket, mint ők a szellemeket, lesből megtámadják őket.

- ERREEEEE! – az adrenalintól még hangosabban ordított a fiú. Kezeit nem tudta megmozdítani, de lábaival rúgkapálni kezdett. És akkor belehasított a fájdalom. ~Mi a…?~ Ez lehetetlenség. Előbb itta meg azt a vacak gyógyító vizet. Aaron eddig annyira fel volt pörögve, hogy meg sem érezte szúrást a lábában. Most lenézett rá. Egy nyíl állt bele a bal combjába. Egy nyíl. A combjába. Jó mélyen. Pislogott egyet. Majd még egyet. Aztán torkaszakadtából felüvöltött. Igen. Aaron nem viselte jól a fájdalmat.

Zima végül mégsem bánta meg, hogy megjegyzést tett a mosolyára. Egy percig azt hitte, a fiú mérges lesz rá, amiért tervezés közben zavarta meg, de ehelyett készséggel válaszolt neki. ~ Tényleg jó lenne rájönni, hogy hol vannak Aaronék és hogyan lehetne őket kihozni. Apropó, hol van Karin? Biztosan kint maradt az íjásszal. Tuti az egyenruha miatt nem akar földet idomítani. Remélem mindannyian jól vannak. ~  Night forrásos megjegyzésénél bólintott. Annak idején tanult a szellemekről, sőt mindig is akart találkozni velük, bár nem ilyen körülmények között. ~ Valószínűleg hamarosan megnyugszanak. Legalábbis remélem. ~

Zima kissé elbambult, így nem vette észre, hogy Night elejtette a ceruzáját. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor Night megfogta a kezét. Zima újra céklavörös lett. ~ Biztos csak a ceruzát keresi. Biztos csak a ceruzát keresi. ~ Nem is tévedett. Night közben megtálalta az íróeszközt és bocsánatot kért. Újra találkozott a tekintetük. Zimának hirtelen furcsa érzése támadt, de hamar rájött, mi lehet. ~ Zavarba jött. Én hoztam zavarba? ~ Zima önkéntelenül is elmosolyodott. Meglepetésére Night megkérdezte, mik a tervei ha vége ennek a „tébolynak”. ~ Néhány órája még nagy ívben el akartam kerülni, most meg itt beszélgetek vele. Furcsa. Mindenesetre élvezem a társaságát. Bár egy kicsit még mindig aggaszt, hogy Karinék nincsenek itt. Lehet, hogy meg kéne keresnem őket? De nem hagyhatom itt Nightot. Nem hiszem, hogy velem tartana. Nem hagyná itt az embereket. Legalábbis egyelőre…

- A terveim… nem sokat gondolkodtam még ezen, mert nem rég költöztem Köztársaságvárosba. Vagy beiratkozok egy egyetemre, vagy elkezdek dolgozni. Még nem tudom. És neked mik a terveid?

- Örvendek, Fung - bólintott megjátszott komolysággal Karin. ~ Jól van, úgy néz ki, hogy ezt semmi sem készíti ki...és amúgy mindig szerettem volna ismerni egy Fungot ~ gondolta, és a fiú után indult. - És igen, azt a fickót keresem - válaszolt az íjász második kérdésére, és rögtön utánaindult.

Hátrapillantott, és akkor látta meg, hogy a földidomár fiú, aki megtalálta a forrást, feléjük fut. Nagy levegőt vett, és igyekezett arra gondolni, hogy mit csinált, mikor az öccsei csináltak valami hülyeséget. ~ Nem ordítom le a fejét. Nem ordítom le a fejét, nem zavar, hogy megtalálta a forrást, és az sem, hogy a szellemek elvitték a barátiamat...nem ordítom le a fejét ~ ismételgette magában, de ettől csak még idegesebb lett.

- Mi az, te sem bírod a szellemeket, földidomár? - kérdezte tőle gúnyosan, és a lehető leglenézőbben mondta ki a földiomár szót. Egy percre sem felejthette el, hogy ő most a tűz népének tagja, és magasról lenéz mindenki mást. - Különben meg, ha már itt vagy, segíthetnél nekünk...úgy tűnik, te is kint ragadtál - biccentett a barlang bejárata felé, de meg sem várta, hogy a másik válaszoljon. - Ha már sikerült idecsalogatnod a szellemeket... - tette hozzá.

A lány egyelőre nem tudta eldönteni, hogy kiben akar bízni, de nagyon nem tetszett neki ez az egész helyzet...nagyapja sokat mesélt neki a szellemvilágról, és egy szellemtámadásról...nem akarta, hogy Kirának és Aaronnak baja essen... Bár a tűzidomár lányt még alig ismerte, de akkor is, együtt csinálták végig Ba Sing Sében a szökést, és Aaron...Aaron pedig őszinte volt vele. És annyi év után, ő is őszinte volt valakivel... ~ Sietnünk kellene ~ gondolta, és kezébe vette egyik kését. ~ Erre meg még szükségem lehet ~

-Hívj csak nyugodtan Fungnak - mondta Lee nyugodtan, majd körbenézett. - Azt a fickót keresed, amelyik sebesült volt? Azt ebbe az irányba vitték. Lehet, hogy nincsen íjam, de a szemem még mindig tökéletes.

Ezzel Lee elindult az erdő felé és intett karinnak is.

- Na mivan? Nem jössz?

~ A barlaqngot bezárták...innen nincs visszaút ~ gondolta Karin, és nagy levegőt vett. Arcán gúnyos mosollyal Lee felé fordult.

- Nos, amint azt látod, nem úgy néz ki, hogy vissza tudjuk szerezni az íjadat - mondta, miközben arra gondolt, hogyha nagyon akarná, el tudná tolni azt a sziklát, de, mivel igyekezett Fekete Nap katonának látszani, inkább nem beszélt arról, hogy földidomár. - Különben meg...most komolyan, tudom, hogy Yu Yan íjász vagy, és oda tudzs szegezni egy legyet egy fához anélkül, hogy az meghalna, blablabla, de szerinted mire mennél egy szellemmel? - kérdezte. - És ha van sütnivalód, akkor fegyver nélkül is hasznos lehetsz...

Egy pillanatra lehunyta a szemét, és igyekezett érzékelni a föld rezgéseit, de itt, a szellemvilágban ez sokkal nehezebb volt...ráadául, nem is tehetett semmiféle földidomárokra jellemző mozdulatot, nehogy lebukjon Lee előtt.

Az erdő felé pillantott, és igyekezett a lehető legjobban visszaemlékezni arra, mi történt. ~ Annyi nyom van a földön ~ gondolta, és bosszúsan letekintett. Túl sokan mentek az erdő felé...neház volt kivenni, melyik lehetett Aaron.

~ Ugyan már, lehet, hogy Aaron nem tud vigyázni a szájára, de attól még nem akkor idióta, hogy kövesse a szellemeket ~ rázta meg a fejét, bár kissé kételkedett az állításban. Aztán meglátott egy hosszú nyomot a fűben...mintha valakit elvonszoltak volna.

- Amennyiben képes vagy lemondani az íjadról meg a nyilaidról, akkor akár el is indulhatnánk arrafelé - jelentette ki, majd vetett egy utolsó pillantást a forrás felé. Jól tudta, ha az zavarta fel a szellemeket, akkor minden bizonnyal be fogják zárni...talán ez volt az utolsó lehetősége arra, hogy visszakapja a szemét... ~ Nincs idő ~ határozta el magában. ~ És amúgy is, egész jól elvoltam nélküle ~ tette hozzá.

- Amúgy, akár be is mutatkozhatnál, amennyiben nem szeretnéd, hogy kitaláljak neked valami nevet - mondta, szavait Lee felé intézve. - Mit szólnál mondjuk...a Funghoz? - kérdezte, és igyekezett szokásos hangszínénél megmaradni. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy elmagyarázza a másiknak, miért is aggódik Kira és Aaron miat.

Épp a tábor vázlatát fejeztem be, mikor Zima megszólított. Szerinte gyakrabban kéne mosolyognom, talán igaza van, viszont általában magamba zárkozó ember vagyok és nincs okom mosolygásra, akkor nem is teszem. Főleg mivel kevés embernek nyílok meg, viszont Zima valamiért kivétel volt. Ha tudnám mit gondol, lehet, hogy zavarban lennék, de lehet, hogy nem. Nem tudja leplezni, hogy az arca olyan volt, akár piroska ruhája, de nem zavart. 

-Szi....szi...szívesen. *Válaszolok neki játékos gúnnyal, azonban a lány eztán lényegre tér és a tervekről kérdez. Az ő barátai voltak azok, akiket elvittek így megértem az aggodalmát.* Először is rájövök, hogy hogyan szabadítsuk ki a barátaidat, bár ha az aki megnyitotta *bökök Zhen felé* hajlandó volt bezárni, akkor hamarosan minden rendben lesz.

A barlangban viszonylag sötét volt, hisz lezárták így elejtettem a ceruzámat amivel beszélgetés közben rajzoltam. Persze rögtön tapogatózni kezdek s a kezem megtalálja a lány kezét, kissé zavarban vagyok emiatt.

-Elnézést csak...

Ő volt az első, aki zavarba tudott hozni és nem tudtam miért. Még sosem éreztem ilyet, bár tény és való, hogy az éhségen és a szomjúságon kívül már rég éreztem bármit is. A ceruza is hamar megkerül, nem volt túl messze Zima kezétől, így még csak bele sem kell mennem a részletes magyarázkodásba. Annak szeme ekkor felcsillant a sötétben és nem tagadom, hogy szép szempárt láttam.

-Ha vége ennek az egész tébolynak, akkor mik a terveid ezutánra?