Karin Zimára nézett. Nagyon úgy tűnt, hogy a lány nincs jól...nagyon nem. Remegett, és kezét a fejéhez kapta, mint aki valami rossz emléket akar kiűzni a fejéből. Bár ő maga egyre kevesebbszer érzett ilyet, tudta pontosan, milyen... a családja halála után évekig nem tudott szabadulni a rémálmoktól.

Közben Aaron és észbe kapott, megragadta Kira karját, és rohanni kezdett. ~ Na végre, hogy nem akarja a hőst játszani ~gondolta, és utánuknézett. Nagyon remélte, hogy nem jönnek vissza...egyrészt alig ismerték egymást, másrészt pedig csak még nehezebb lenne a dolguk.

- Ne aggódj, Zima - fordult a másik lány felé - Minden rendben lesz - jelentette ki nyuodtan, miközben csupán remélte, hogy amit mond, igaz,

A jég nagy csattanással a földketrecnek csapódott. Aaron kinyitotta lehunyt szemét. A cella szinte sértetlenül állt, csak egy kisebb helyen tört be. ~Ez nem elég.~ Aaron dühösen felmordult. ~A jégidomítási képességeim nem elegek ide...~ Nem hagyhatta csak úgy sorsára Zimát és Karint, hiába nemrég ismerte meg őket. Már annyi ember cserbenhagyott. Az anyját, a nagymamáját, az apját, a titokzatos oktatóját... ~De most nem tehetek semmit. Holnapig még van időnk, azt mondta az "Uralkodó".~

- Visszajövünk értetek! - kiáltotta a két csapdába esett lánynak, majd Kira felé fordult megragadta a karját és rohanni kezdett vele a folyosón. - Ki kell találnunk valamit! - mondta futás közben Kirának.

Zima ijedten tapasztalta, hogy kijelentése után remegni kezdett a keze. ~ Jaj, ne! Zima, próbálj megnyugodni. Erős harcos vagy, neked egy ilyen cella meg se kottyan, ráadásul nem vagy egyedül! ~ De hiába próbálta csitítani magát. ~ Nem tudok idomítani; szűk a cella! ~ Régi emlékképek ugrottak be neki. Kisgyerek, egyedüllét, chiblokkoló, kicsi földdoboz... kezét a fejéhez kapta. ~ Szedd már össze magad! ~ Sietve elvette a kezét a fejétől és inkább az eseményeket figyelte. Aaron persze hősködni akart. Jeget idomított feléjük. ~ Ő most komolyan nem tudja, mikor kell lelépni? Különbrn is, a jég úgyse segít. De azért rendes, hogy nem hagyna itt. ~ A feléjük szálló jégcsapok miatt ösztönösen lehunyta a szemét. Ekkor jött a csattanás. ~ Ez most a jég volt? ~ majd kinyitotta a szemét.

~ Mire várnak még? ~ kérdezte magától Karin, és aggódó pillantást vetett Kirára és Aaronra ~ Ha itt maradnak, és bajba kerülnek, én esküszöm, hogy leordítom a fejüket ~gondolta.

- Menjetek már, nem lesz bajunk - mondta most már Zima is, de hangja határoztalan volt. Karin nem lepődött meg ezen...ő sem volt éppenséggel nyugodt, egyszerűen megtanulta, hogy kell elfolytania az indulatait... ~ Amúgy sem lenne túl nagy baj, ha elveszteném a képsességeimet ~ tűnődött magában ~ Kisgyerekként alig tudtam használni őket, mert apám nem engedte...különben meg az avatár amúgy is vissza tudja adni, ha mégis borzasztó szükségét érezném az idomításnak...~

Kira és Aaron azonban továbbra sem mozdultak, ráadásul Aaron kijelentette, hogy "együtt keveredtek bele, együtt is jutunk ki innen". Karin felsóhajtott erre a mondatra. Úgy tűnt, hogy ő még nem volt olyan helyzetben, hogy értékelni tudjon egy nyitott ajtót.

Aztán Kira is idomítani kezdett, szinte ész nélkül kezdte el dobálni a tűzgolyókat, Karin azonban nem rá figyelt, hanem a vízidomárra, aki valamibe belekezdett.~ Jég ~ jutott eszébe. ~ A jég nem töri el a földet...~ tette hozzá, és a fiúra nézett. Ebből akár még neki is baja lehet...

Arra azonban már nem volt ideje, hogy bármit is mondjon. Csattanás hallatszott.

Az egyik rab ordibálása váratlanul érte Kirát. Inentől minden felgyorsult. Karin rájuk kiabált, hogy  gyorsan induljanak el. Zima is, de a hangj megremegett egy kicsit  ~Nem úgy van az!~ mély levegőtt vett és egy tűzgolyókat kezdett lőni a cella felé rohanó őrökre. Dühösen sokkal jobban ment neki az idomítás ~Idióta! Idióta rab a szomszédba!~ A rab felé is lőtt egyett, amitől az réműlten a sarokba kuporodott. Nem figyelte mit csinál Aarin, de a csatanásra oda kapta a fejét  

Az események hihetetlen sebességgel felgyorsultak. Aaron csak kapkodni tudta a fejét. Az egyik rab elkezdett ordibálni, Aaron azonnal megérezte a felső szinten csörtető emberek vérét. ~Ide jönnek... Azt hiszem bajban vagyunk. Még ennél is nagyobban.~ Majd hirtelen megremegett a föld és a fiú majdnem hanyatt vágodott. Aaron zavarodottan vette észre, hogy az egyik őr magához tért és ő ütött a földre, ami miatt a rázkódás volt. A fiút elöntötte a méreg. ~Valakinek nem volt elég...~ Kinyújtotta a kezét, majd egy gyors mozdulattal, mielőtt a véridomítás elvette volna az eszét, a falhoz vágta a férfit. ~Na, ez most viszonylag jól ment.~ Elmosolyodott, de azért ennyi véridomítás is elég volt, hogy megzavarja kissé a fiú tudatát.

- Mire vártok még? - hallotta Karin hangját. Aaron nyugtalanul körbepillantott, próbálta kitisztítani az elméjét. Kira szorosan mellette állt. Jó. Karin és Zima egy földcellában ragadtak. Nem jó. ~A chiblokkolók... Még nem tért vissza az erejük.~ Aaron idegesen felmordult. Zakatolt az agya.

- Menjetek már, nem lesz bajunk! - szólt Zima is, de a hangja megremegett. Aaron döntött.

- Együtt keveredtünk ebbe bele, együtt is jutunk ki innen! - Kirához fordult. - Gyorsan! Valahogy ki kell őket szabadítanunk. - Aaron odafutott az egyik ájult őrhöz és elvette tőle a kulacsát. Tele volt. A fiú elmosolyodott.

- Van egy ötletem! - kiáltotta Karinnak és Zimának. - Álljatok hátra, vigyázzatok! - majd kiidomította az összes vizet a saját és az őr kulacsából is. A vízidomítás szinte tökéletesen ment neki, de a jégidomításnak csak az alapjait tudta. ~Most nincs idő hezitálásra, sikerülni fog. Persze, hogy sikerülni fog. Csináld, Aaron!~ Hatalmas vízsugarat irányított a földcella felé, majd mielőtt elérte volna, jéggé változtatta az egészet. ~Egy kis föld nem fog ellenállni a kőkemény jégnek. Vagyis remélem.~ Nagy csattanás hallatszódott.

Zima hirtelen egy földburok mögött találta magát. Annyira elgondolkodott azon, hogy ki lehet az az ostoba üvöltő, hogy fel sem tűnt neki a mozgolódó ügynök. ~ És még mindig nem tudunk idomítani. Szuper. ~ 

Kicsit megnyugodott, mikor meglátta Karint maga mellett, ugyanis egyedül, idomítás nélkül nem bírná elviselni a szűk cellát. ~ Rossz emlék, de most nem gondolhatok erre. ~

Viszont az már egy kicsit zavarta, hogy Kiráék nem mozdulnak.Karin rájuk szólt, de úgy tűnt, nem elég nyomatékosan.

- Menjetek már, nem lesz bajunk! - de hangja nem volt olyan határozott, mint ahogy szerette volna.

Karin érezte, ahogy a Dai Li ügynökök mozgolódni kezdenek, de nem volt ideje reagálni, a következő pillanatban már egy nyakig érő földburkot talált maga körül. ~ Elit katonák...Dai Li...Pfuj, de utálom őket! ~ gondolta, majd a többiekre nézett. Zimát ugyanúgy körbekerítették, mint őt, és annak ellenére, hogy földidomárok voltak, esélyük sem volt, hogy használják az erejüket. ~ És lehet, hogy pár perc múlva már nem is lesz ~ tette hozzá keserűen, és Amonra gondolt. Lehet, hogy nekik nem kell megvárniuk a másnapot, hogy megtisztítsák őket bűneiktől...

~ Bolond rab ~ morgott magában, és gyilkos pillantást lövellt az  ordítozó felé ~ Pedig lehet, hogy még ki is szabadítottunk volna, te álnok...~

Akkor vette észre, hogy Kira és Aaron bármikor ki tudnának sétálni...csak egy lépésre van tőlük a szabadság.

- Mire vártok még? - kiáltott rájuk, és remélte, hogy azonnal elindulnak.